Szabó Lőrinc: Új szemüveg
Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?
…Kifizettem az új szemüveget,
s alig léptem ki a boltból, alig
néztem körűl az utcán egy kicsit,
ég s föld kivirult: házak, emberek,
az egész világ újjászületett.
Nem győztem n é z n i. Mintha hirtelen
megrészegedett volna a szemem,
olyan szép volt az első pillanat,
erősebb lettem, frissebb, biztosabb,
s mint egy mennyei festő tárlatán,
úgy bámészkodtam a sok új csodán.
Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,
a láthatár levetette puha
párlatát, fény és árny kettészakadt,
tündököltek a tiszta vonalak,
és lent sín s fent a háztető,
mind igaz lett, kemény és érthető.
S ráismertem a táj színeire:
így lobogtak négy-öt esztendeje,
és azelőtt is, sokszor, régen is,
már diákkorom idejében is,
valahányszor gyengülő szememet
megreparálta egy-egy szemüveg.
Az örök világ megint fiatal!
Szinte szálltam a szem szárnyaival,
szinte a testem is repűlt vele,
kezem kinyúlt kilométernyire,
és látott és ízlelt és szimatolt,
és a gyönyörért csupa hála volt-
s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy
kis műszer teszi, egy új szemüveg,
ma egész nap örültem neki és
hit voltam megint és lelkesedés,
hogy bár öregszem (no, nevessetek!)
én mindig, mindig újjászületek.